Szeretek...

Szeretek az esőben állni,

Szeretek az esőben bőrig ázni,

Szeretek rád esténként várni,

Szeretek rólad álmokat látni.

Szeretek a napon sütkérezni

Szeretek a füvön elfeküdni

Szeretek a napon barnára sülni

Szeretek napbarnítottan az öledbe ülni.

Szeretek a széllel futni,

Szeretek friss levegőt szívni,

Szeretek kipirulva megpihenni,

Szeretek szoros ölelésedbe bújni.

Szeretek kutyákat simogatni,

Szeretek színes ruhákat viselni,

Szeretek édes ételeket enni,

Szeretek beléd szerelmes lenni.

Csak az első versszakot ihlette a következő kép (nem is nagyon illik hozzá), a többi pedig csak úgy kiszaladt, de mégis csak a képnek köszönhető, hogy ez a vers napvilágot látott :) 

 Az eredeti képet itt tudod megnézni: http://talentummobile.hu/kreativitas/kreativitasrol)

Az orr

Nem szép az orrom. Eddig sem az orrom volt a kedvenc testrészem, de ma szembesültem vele, hogy érzéseim helyesek. Önkritikám tehát jól működik. 10 éves lehettem mikor külön tornán, olyan jól sikerült szaltót ugrottam, hogy saját magamat orrba rúgtam a térdemmel és elrepedt a csontom. Szerencsére nem tört el, így görbület nem lett benne, de egy apró dudorszerű valami azért maradt vissza, ami ha valaki nem tudja, hogy mi történt, nem is feltűnő. Aki tudja, az meg már úgy megszokta így az elmúlt 20 évben, hogy fel sem merül, hogy nem születésemtől, ilyen az orrom.
De ma kozmetikusnál voltam, és volt ott egy nő. A haja tövében a homlokánál jó pár varrat volt és enyhe monokli húzódott a szeme alatt. Vagány, nagy dumás nő volt. Kicsit talán közönséges stílusa volt, de nem káromkodott vagy ilyesmi, csak valahogy olyan úthengerszerű volt. Nem volt bejelentkezve a kozmetikushoz, csak pedikűrre jött máshoz, de azért a szemöldökét gyorsan kiszedette soron kívül, meg ha már a lánya is ott van, az ő szemöldökét is szedjék ki. Szóval így értem a dolgot. De nincs is ezzel semmi baj. Pár perc mindenkinek belefér. Hangos volt tőle az egész szalon, életet vitt a szürke péntek délelőttbe.
Nem mertem rákérdezni mi történt az arcával, lehet baleset, vagy akár egy verekedés is. Sose lehet tudni, jobb nem firtatni a dolgot. De aztán kiderült, hogy nem rég esett át egy plasztikai műtéten és azért ilyen az arca. Most épp orrműtétre készül. Néztem őt, és nem bírtam megállni, hogy ne kérdezzem meg: - Minek? Szerintem semmi baj nincs az orrával.
Úgy nézett rám, mint aki ufót lát. - Hát nézd már meg. Krumpli orrom van, húsos és nagy. Ebből kicsit kivágnak, innen kicsit lemetszenek, és mennyivel jobban néznék ki egy finom kis orral. - felelte.
Nem szóltam semmit. Körbejárta a szalont és megállapította, hogy olyasmi orrot szeretne magának, mint valakinek van, aki most nincs itt. Az egyik lány orra már túl vékony volt neki. Az én orromat szóra sem méltatta. Ránézett és aztán már ment is tovább. Magamban azon gondolkoztam, hogy tényleg baj van az orrommal? Belenéztem a falon lévő hatalmas tükörbe. Mint orr biztos nem a legszebb. Orr szépségversenyt tuti nem nyernék vele, de illik az arcomhoz. Eszembe nem jutna megműttetni, fájdalmat okozni saját magamnak csak azért, hogy valami celeb vagy barátnőm orra nézzen rám vissza a tükörből. Átfutott a hátamon a hideg.
Közben a nő újra visszajött a belső zugba és hozta magával a telefonját. - Nézd meg! - tartotta egész közel hozzám a kijelzőt. - Ilyen voltam korábban! - és mutatott egy képet magáról, ami még a műtéte előtt készült.
Néztem a képet. Néztem őt. Újra a képet. Majd újra őt. Tanácstalan voltam. Mit kéne látnom? Basszus, minek vettem ki a kontaktlencsémet? - gondoltam, de azért az agyam lázasan zakatolt és próbálta a különbséget keresni a látótávolságomban álló hölgy és az orrom elé dugott telefonon megjelenő fotó között.
Tanácstalanság maradt. A nő egyre inkább kérdő tekintettel meredt rám. - Nem látod a különbséget?
Meghunyászkodva néztem rá. Láttam a különbséget: varratok és monokli formájában. De ő biztos nem erre célzott. Talán a kép túl rossz és nincsenek részletek, biztos kevesebb a ránca vagy ilyesmi. Gondoltam magamban. De megunta hezitálásom: - Nem látod? Nézd meg hogy áll a szemöldököm most és a képen.
Felvarrták a homlokom, így a szemöldökeim kicsit megemelkedtek, mert korábban meg voltak ereszkedve. Nagyon. - tudtam meg.
- Igen, látom! Sokkal jobb így! - feleltem és rá mosolyogtam.
Valóban láttam a változást, hogy felhívta rá a figyelmemet. Csodálkozóbb, fiatalosabb tekintetet és arckifejezést adott neki az új szemöldök és homlok. Ha a hegek és a monokli eltűnik biztos, hogy még jobb lesz a helyzet. Szégyelltem magam, amiért nem tűnt fel elsőre a különbség. Reméltem nem tapostam a lelkivilágába és nem fogja beperelni a sebészt miattam. Aztán kiviharzott a külső részbe hallottam, hogy már az orrplasztikáról beszél, és a korábbi mellműtéte is szóba került. Megnyugodtam. Az orvost biztos nem fogja beperelni, számára inkább én vagyok menthetetlen.

Miközben a gőz izzasztotta az arcom és lelkiekben próbáltam felkészülni a fájdalmas nyomkodásra (ami biztos fájdalmas lesz, mert két éve nem voltam arctisztításon), azon gondolkoztam, hogy velem van e a baj? Természetes, hogy fél milliós műtétekkel szépítik magukat emberek, és próbálják elkerülni az öregedés látható jeleit? Vajon a rettegett első ráncaim, amiket pár hete fedeztem fel (és gyorsan beszereztem rájuk kétféle ránctalanítót, nem mintha bármelyik bármit is tudna ellene tenni) csak nekem ennyire feltűnőek és zavaróak, és mások kb annyira veszik észre, mint én a nőnek a megereszkedett szemöldökét? Ha szép csendben maradok és nem hívom fel a ráncokra mások figyelmét, akkor pár évig még észrevétlenek tudnak maradni?
Aztán krémek kerültek az arcomra és átadtam magam a kényeztetésnek, az arcmasszázsnak. Mikor végett ért ösztönösen a karfára helyeztem kezem, tudtam hogy a nyomkodás most következik és fel voltam készülve rá, hogy a fájdalmat a karfa szorításával ellensúlyozzam. A kozmetikus neki kezdett majd rövid idő múlva azt mondta: - Neked nem sokat változott a bőröd. Még mindig alig van mit nyomkodni, szívesen cserélnék veled!
És tényleg! Gyorsabban és kevésbé fájdalmasan végeztünk, mint amire számítottam. Míg rajtam valami pakolás száradozott és jól esően csípte a bőrömet a mentolos illatú krém, addig bejött egy másik vendég, akinek szemöldök tetoválást ajánlott a kozmetikus, hogy a nagyon rosszul szedett szemöldökét kicsit jobbá formálják. A szemhéjtetoválással már én is kacérkodtam évekig, mert olyan egyszerű lenne ha nem kéne szemceruzát használni és esténként több deci lemosóval és vattakoronggal eltávolítani a sminket, de valahogy nem tudtam magam ilyen végleges dologra rászánni.
Úgy fél éve vettem észre, hogy szemöldök ceruzára is szükségem van, mert a két ív nem annyira egyforma. Ezt megemlítettem a kozmetikusnak, aki közölte, hogy ceruzát ne használjak, mert attól ki fog hullani és nem is fog nőni rendesen a szemöldököm Viszont egy tetkóval nekem is meg tudná csinálni, hogy természetes hatású legyen, de picit karakteresebb vonást adjon az arcomnak. Be is festette a szemöldököm és mondta hogy kb olyan lenne a tetoválással, mint pár nap múlva lesz a festésem.
Mikor haza értem a párom közölte, hogy valamiért nagyon fura az arcom. Jó persze nincs smink rajtam, meg látja, hogy kicsit piros, de akkor is fura. Kicsit ledörzsöltem a szemöldök festékből (ha ezt a kozmetikus látná...) kimentem páromhoz és azt mondta, hogy: - Most jobb. Szép vagy.
Eldőlt! Nem kell nekem tetoválás és arcműtét, még is csak én vagyok normális, és a párom így szeret.


(ez az írás gondolatban március 21-én született, csak egyéb okok miatt nem volt időm megírni és közzétenni)

Ajándék (képről írós 19.)

1985. december első hétvégéjén Portlandben a Hannover street egyik házában négy nagyszülő felfokozott hangulatban arról vitatkozott, hogy mit vegyenek az unokának karácsonyra.

- Hasznos lenne, ha könyvet kapna, abból legalább tanulna valamit! – mondta Joshua, aki gimnáziumban volt tanár már vagy 40 éve.

- Tanulni az iskolában kell! Minden évben kap egy csomó könyvet, aztán nézd meg hányat olvas ki belőle. Ismerem az unokámat sokkal jobban örülne valami sportszernek. Imád mozogni, meg sem tud állni – kontrázott rá Robert, a másik nagypapa, aki egy csemegeboltot vezetett, de szabadidejében az ificsapat edzője volt.

Joshua lenéző pillantást vetett Robertre, és már szólásra nyitotta a száját, hogy megvédje álláspontját, de felesége nyugtatóan megpaskolta a karját.

- Na de fiúk! Most csak nem fogtok ölre menni ezen? Mi Magdaval már kitaláltuk, hogy mit vegyünk neki. Kikapcsolta a retiküljét és egy gondosan összehajtogatott papírt húzott ki belőle. Lassan hajtogatta ki a színes papírt, mely egy újságból kivágott hirdetés volt. Leterítette az asztalra, cinkos pillantást váltott Magdaval, majd így folytatta: - Ez az új játék meghódította már Ázsiát, és a jelek szerint Amerikában is nagy sikere van. Főleg a gyerekek körében nagyon kedvelt játék. Sam biztos kiugrana a bőréből örömében, ha neki is lenne egy ilyen videojátéka. A televízióhoz kell hozzákötni, és úgy lehet játszani. Többféle játék kapható hozzá, így néhány évig még a születésnapi ajándék ötletek is biztosítva lennének. Ne mondjátok hogy nem jó ötlet! – csapta össze a kezét vidáman.

- Szó sem lehet róla! Hogy egész nap a TV-t bámulja? Elromlik a szeme! Elsatnyulnak az izmai, milyen felnőtt lesz belőle, ha egész nap a kanapén ül majd?

Joshua nem tudta mit feleljen. Szerette feleségét és a közel 40 év alatt, melyet együtt éltek le még nem sok minden volt, amiben ne értett volna vele egyet. De ez az ötlet? Hát ez szerinte is szörnyű! Egyet kell értenie Roberttel, pedig vele sose szokott. Megköszörülte a torkát:

- Szerintem vegyünk neki könyveket.

Magda eddig kimaradt a beszélgetésből, de most előre dőlt székében.

- Sam minden évben azt kapja, amit Ti ketten szeretnétek, könyveket, új focilabdát, görkorcsolyát, kerékpárt, bélyeggyűjtő albumot, és fényképezőgépet. Tegyétek már egyszer félre az egótokat és vegyünk neki olyan ajándékot, aminek tényleg fog örülni. Haladni kell a korral. A mai gyerekek már nem olyanok, mint ti voltatok 50 éve. Fogadjátok ezt el. Tudom, hogy szeretitek Samet, épp ezért nézzétek azt, hogy ő minek örülne. – mondta higgadt, de ellenvetést nem tűrő hangon, majd nyugodtan visszadőlt székében.

A szobában megfagyott a levegő. A férfiak hümmögtek, krákogtak, egyik sem mert Magdának ellent mondani, mert legbelül tudták, hogy igaza van.

„Na de videojátékot? Micsoda ötlet…” – és ebben kivételesen egyetértettek.

- Szerintem beszéljük meg Lindáékkal is, elvégre ők a szüleik, mi van ha nekik sem tetszik az ötlet? – próbálkozott Robert.

- Ezen már túl vagyunk. Mást sem hallanak az utóbbi időben Samtől, csak hogy milyen jót játszott valamelyik osztálytársánál egy ilyen játékkal. Folyton át szeretne menni hozzá.

- Akkor úgy látom ez eldőlt. – adta meg magát Joshua. - Akár el is mehetnénk megvenni. – morogta. …és el is mentek.

A karácsony pedig hipp-hopp elérkezett. Samnél boldogabb gyerek aligha volt Portlandben azon a karácsonyon, leszámítva azt a nem kevés kis kamaszt, akik szintén videojátékot kaptak ajándékba.

A nagypapák még karácsony napján is morgolódtak, de furcsamód ez a hirtelen fellángolt, hatalmas egyetértés közelebb hozta őket. Az ünnepeket mindig együtt töltötték a gyerekeikkel, ilyenkor bár nem laktak messze egymástól, de mindig ott is aludtak. A két öreg a verandán elszívott egy szivart miután a család nyugovóra tért és miközben szivaroztak arról beszélgettek, hogy azért a feleségeik csak jobban értenek a gyerekek nyelvén, mert ez az ajándék tényleg nagyobb örömöt okozott Samnak, mint eddig bármelyik. – El kell ismerni annyira nem rossz játék. Fejleszti az ügyességét, csökkenti a reakcióidőt. – mondta Robert.

Joshua mélyet szívott a szivarjába, majd kis idő múlva válaszolt: - Nem rossz játék… kipróbálhatnánk!

(A fenti történetet egy kép ihlette, az eredeti képet itt tudod megnézni: http://talentummobile.hu/kreativitas/kreativitasrol)

A cipő (képről írós 18.)

Megbabonázva nézte a kirakatot. „Nekem ez a cipő kell!” – gondolta és ajkai mosolyra nyíltak. „Kell és cipő egy mondaton belül, ebben a hónapban már harmadszor. Megrántotta a vállát és benyitott a boltba. A cipő vörös volt, csattos, elegáns és enyhén magassarkú, pont mint Dorothy cipője az Ózban. Felpróbálta, méregette magát a tükörben, és csábos léptekkel körbe járta a kis boltot. – Mintha magára öntötték volna! – hallotta. Ő is pont így gondolta, így hát megvette.

Már másnap az új szerzeményében ment dolgozni, büszke volt rá és alig várta az elismerő pillantásokat. Unalmas értekezleten lábát és cipőjét az asztal alá bújtatva feszengett. „Olyan kevés a levegő” – gondolta, kicsit lazított a blúzán és kigombolta a legfelső gombot. Hátradőlt a székben és lepillantott az új topánra. Hihetetlen gondolata támadt. Finoman összeütötte a sarkait háromszor és magában azt mondta: - Vigyél engem a parkba, a napra.

Ebben a pillanatban az iroda elsötétült előtte és pár pillanattal később felemelkedett, kirepült az ablakon és csak emelkedett és emelkedett egyre magasabbra. Simogatta arcát a tavaszi napsugár, haját lágyan fújta a virágillatú szél. Elhagyta már az ipartelepet, ahol az irodaház volt, amiben dolgozott, elrepült a külváros kertes házai és a külkerületek alacsony társasházai felett, átemelkedett a belvárosi toronyházak felett, majd lassú ereszkedésbe kezdett a város másik felén elterülő hatalmas parkhoz érve, és egyszer csak a fű csiklandozását érezte a bőrén. A szíve hevesen dobogott. Nem értette mi történt, az egész annyira szürreális, ugyanakkor meghökkentően csodálatos volt, hogy nem is akart rá magyarázatot találni, egyszerűen csak élvezte, ami történik vele. Körbe nézett. A parkban padokon ülve néhány idős ember élvezte a tavaszi nap melengető sugarait. Gyerekek labdáztak, kutyák ugráltak a fűben és szerelmesek andalogtak kézen fogva a parkot körül ölelő árnyas fák alatti úton. Mélyet szippantott a levegőbe és érezte, ahogy a tüdeje megtelik friss oxigénnel. Erre volt szüksége. Nagyon nagy szüksége. Ráérősen hátradőlt a füvön, behunyta a szemét és ahogy az apró bárányfelhők elsiklottak a nap előtt, a szemhéja mögött narancs és citromsárga, valamint fehér színek váltották egymást. Érezte a közeli akácfa virágainak édeskés illatát, és hallotta a jókedvűen kacagó gyerekeket. Legszívesebben elaludt volna, ám néhány percnyi heverészés után egy kislány szakította ki őt pihenéséből.

- Gyönyörű cipőd van! Ha nagy leszek én is ilyet szeretnék!

Hunyorogva ült fel. A kislány egy labdát tartott a kezében, és csodálattal bámulta a piros cipellőt. Nem tudta mit kéne erre felelnie. A gyerekekkel valahogy nehezen találta meg a hangot. Elmosolyodott. A kislány visszamosolygott rá, de a többi gyerek már kiabált utána, így hátat fordított és elszaladt.

Felállt és elindult az úton. Nem tudta, hogy merre menjen, valahogy csak érezte, hogy merre kéne mennie. Kisétált a parkból, átment az úton. Az irodaházak és bérházak árnyékába érve kirázta a hideg. Ahol a nap nem sütött ott még csalóka volt a hőmérséklet a tavaszi időjárásnak köszönhetően. Az egyik irodaháznak hatalmas üveg és tükörfelület borította az oldalát. Ahogy sétált és a tükörképét nézte, a szemét vonzotta a piros cipő. Úgy érezte mindjárt beszippantja őt a tükör, de ez már neki is sok lenne egy napra – vigyorodott el. „Dorothy és Alice, ma minden mese megelevenedik? Mindjárt felébredek.” – gondolta.

De a furcsa délutánnak nem akart vége lenni. Vitték őt a cipők ki tudja merre? Olyan helyen járt, amit nem ismert. Már elhagyta a város határát, átsétált a közeli településre, ahol családi házak sorakoztak takaros sorban. Bár nem volt messze a várostól, de azelőtt még sose járt ott.

A lábai egyszer csak letértek az útról és egy családi ház bejáratához vezették. Valahogy ösztönösen tudta, hogy ide nem vendégségbe érkezett, elsasszézott a bokrok mellett és elindult a ház mögé. Mielőtt kilépett volna a ház takarásából gyerekzajra lett figyelmes, így óvatosan meghúzódott a sarkon és kileskelődött búvóhelyéről. Két kislányt látott, amint a homokozóba épített vár körüli árkot töltik fel éppen egy vödör vízzel.

- Hozzunk még, ezt beszívta a homok! – mondta az idősebb kislány.

Eszébe jutott, hogy régen a testvérével pont így játszottak ők is a nagyanyja udvarán. Nosztalgikus érzése támadt, de aztán szöget vert a fejébe egy kérdés: - Mégis mit keresek itt?

- Lányok! Kész a szendvics! – pillantotta meg saját magát – Gyertek! Kézmosás!

Földbe gyökerezett a lába. „Igen! Az ott én vagyok. Vagyis én itt vagyok... De akkor az ott ki? Vagy ha az ott én vagyok, akkor én ki vagyok?!” Teljesen összezavarodott, rossz érzése támadt. - És már a limonádé is itt van! – parádézott egy tálcával ki a házból feltehetően a gyerekek apja és az ő férje(?). Jóképű férfi volt, mintha már látta volna korábban is valahol. De hirtelen nem ugrott be neki, hogy hol. „Ez biztos csak egy álom… mindjárt felébredek” – mondta magának nem először, de csak nem akart eltűnni a ház, és az idilli család sem. Sarkon fordult és gyorsan elindult. A cipő sarkai hangosan kopogtak. Megijedt. Nem akarta, hogy bárki is meghallja a cipői kopogását, így lekapta őket és mezítláb futásnak eredt. Egy kutya rohant utána. Megijedt és elejtette a cipőjét. Futott, csak futott minél messzebb ettől a lehetetlen helyzettől, el ebből az álomból. Hirtelen fura árnyék vette körül. Vonzotta a mélység, és jól esően süppedt bele a puha, csendes sötétségbe.

Mikor kinyitotta a szemét egy nagyon ismerős férfi hajolt felé aggódó tekintettel. Körbe nézett és néhány kollégája ijedt arcát pillantotta meg.

- Ne ijedjen meg! Nincs semmi baj! Elájult, pár percre elvesztette az eszméletét. Biztos nagyon meleg volt a tárgyalóban. Én az üzemorvos vagyok! Emlékszik a nevére?

- Hogyne! – bemutatkozott. Feltápászkodott a földről, ahova fektették. Roppant kínosan érezte magát.

- Jobb lenne ha kicsit még pihenne! Igyon egy pohárral. – nyújtotta oda neki az orvos.

Elvette és belekortyolt a pohárba. Szájában savanykás citrom és édes cukor íze keveredett. Felvillantak a „délután” képei, és a limonádét szervírozó családapa. Ránézett a férfire és kétség sem fért hozzá, hogy őt látta nem sokkal ezelőtt. Gondolatait gyorsan elhessegette magától. „Hiszen elájultam, csak az agyam szórakozik velem.” – Szeretnék felállni! – mondta. – Rendben! Csak óvatosan! – segítette fel az orvos.

- Hol a cipőm? – kérdezte. Értetlenül nézett mindenki körbe. Senki nem emlékezett rá, hogy milyen cipőben volt, és senki nem vette le róla, legalábbis azt állították.

Sírva fakadt. – Tegnap vettem, olyan gyönyörű cipő volt. Nem tudok mezítláb haza menni. – szipogta. – Én szívesen haza viszem! – ajánlotta fel a férfi.

Furcsán megborzongott, de jól eső érzés áradt szét a szívében.

6 évvel később egy tavaszi estén egy férfi megbotlott valamiben a ház melletti úton. Érdektelenül hajolt le érte, azt gondolván biztos a gyerekek valami játékot hagytak szanaszét, de mikor a sötétben kitapogatta a tárgyat maga is meglepődött. Egy csodás, szinte teljesen új, piros cipőt tartott a kezében. A párja is ott hevert a földön. Nem értette hogy kerülhetett oda, de örömmel vitte be feleségének, mert tudta ez lehet az a cipő, amit 6 éve keres.

(A fenti történetet egy kép ihlette, az eredeti képet itt tudod megnézni: http://talentummobile.hu/kreativitas/kreativitasrol)

Sorsok (képről írós 17.)

-„Kérlek! Kérlek! Kérlek! Valamit! Mindegy mit! Nem kell hús, elég lenne egy kis víz, meg kenyér is!” - nyüszített halkan. Megszimatolta a bevásárló szatyrot, amit egy billegős testes asszony vonszolt magával a boltból, aki meglátván a koldus ebet, kicsit megijedt.
Más sem hiányzik, mint hogy rám támadjon ez az éhes kutya! Te jó ég, mióta nem ehetett? És szoptatós, kölykei vannak valahol – futott végig rajta a másodperc tört része alatt
– „Eridj innen!” –szólt rá erélyesen – hogy szavainak nyomatékot adjon dobbantott is egyet a lábával. A kutya megijedt, fülét behúzva hátrált egy kicsit. De az éhség nagy Úr! Bátortalanul követni kezdte az asszonyt. Nem volt erőszakos, nem akarta őt bántani vagy megijeszteni, semmi másra nem vágyott, mint egy kis törődésre, és némi élelemre. Nem is maga miatt, hanem a kölykök miatt. Ő már hozzászokott az éhséghez, de szegény kicsiknek enniük kellene, ha viszont ő nem iszik és eszik legalább egy kicsit, akkor nem lesz teje a kölykei számára. Öt kis kölyök született, de már csak kettő élt, a többi túl gyenge volt és a testvéreik sokkal rátermettebbek, elszívták előlük a számukra életet jelentő tejet. Azon az éjszakán fájdalmasan vonyított és a szívéből egy darab kölykeivel halt.
Gyengének érezte magát, szerencsére a nő sem volt sokkal erősebb és jobb formában nála, lassan, döcögősen haladt hazafelé, ezt a tempót még ő is bírta tartani.

A nő hátra sandított a válla felett. Fel kell hívni a sintért - gondolta - vagyis valami állat menhelyet, mert manapság már az a divatos elnevezése… régen sintérnek hívták, de akkor nem volt ennyi kivert állat. Igaz ő egy csendes faluból származott, ott minden állatról tudták melyik házhoz tartozik. Csak azok az állatok kószáltak, amelyeknek vagy túl vad természetük volt és elszöktek, mert hívta őket a vadon szava, vagy netán meghalt a gazdájuk, de utóbbit is mindig befogadta egy rokon vagy egy szomszéd. Régen az emberek tudták mi az a felelősségtudat, nem dobták ki az utcára a korábban befogadott állatot, régen az embereknek még volt lelkiismeretük.

Újra hátra pillantott. Az állat még mindig követte. Sajnálta. Látta, hogy csont és bőr. Ráadásul kicsinyei vannak valahol. Azok sem lehetnek túl jó bőrben, mert szegény pára nem sok tejjel tudja ellátni őket –morfondírozott – fel kell hívni azt a menhelyet. Letette a szatyrát. Turkálni kezdett benne. A kutya szeme reménykedően felcsillant, moccanni sem mert, nehogy megijedjen az asszony, és meggondolja magát. A nő a mobiltelefonját kereste, de mikor rápillantott a kutyára megdermedt.
Egy pillanattal később már újra a szatyorban kotorászott. Elővett egy kisebb csomagot. Tíz deka párizsi. Gondolkozás nélkül kicsomagolta. Letette a papírt a földre. A kutya óvatosan odalopózott. Megszaglászta, majd hirtelen mozdulattal egy falásra eltüntette az egészet. – Ne olyan mohón Te! Még a végén megfulladsz! – hallotta az asszony hangját. Hálásan nézett a jószívű nőre. Lopott, éhes pillantást vetett a szatyorra. Az asszonyság valami olyasmit motyogott, hogy most három napig ő fog üres zsemlét reggelizni, és mást már tényleg nem tud adni. Felvette a szatyrot és elindult. A kutya pedig követte őt.
Többször megfordult és valahányszor a kutyára nézett a szíve összefacsarodott. Nem bírta tovább. Újra megállt egy padhoz érvén, leült, maga mellé vette a szatyrot és túrni kezdte a tartalmát. Egy kiló rizs, egy liter tej, egy csomag száraz tészta, egy zöldborsó konzerv, egy csomag túró, két tábla csoki az unokáknak, egy pohár tejföl, hat zsemle, és egy májkrém. Nagyot nyelt. Nyugdíj még két hét múlva lesz, pénze már nem sok, talán pár zsemlére és kefirre még futja majd. Micsoda szerencse, hogy már nem kell konzervnyitó ehhez az új csomagoláshoz. Öreg, gyenge kezeivel nehezen, de letépte a fémfedőt a konzervről. Széttépett egy zsemlét és az ujjával rákent egy keveset a friss, ropogós péksüteményre. Nagyot kordult a gyomra. Ő is éhes volt. Odavetette a kutya elé a finom falatot. Az állat ugyanolyan gyorsan eltüntette, mint a párizsit. Hogy is tartott volna tovább? Hisz sokkal kisebb falat volt.
A májkrémet pont úgy kente rá az állatnak, mint magának is szokta. Épp csak egy kis aromát ad a zsemlének, egy kis illatot. De legalább nem üres. A májkrémmel úgy sem lehet jól lakni, a zsemle az, ami laktat. Az első falatot követte a második, és a harmadik. Az első zsemlét pedig a többi. De a kutya éhsége nem akart csillapodni. Mohón falta az üres zsemlét is, miután a májkrém elfogyott. Az asszony arra gondolt, hogy nem kellett volna csokit venni az unokáknak. Erre már többször is gondolt, de minden hónapban megvette mégis. A lányok úgy sem fogják őt meglátogatni ebben a hónapban sem, mint ahogy múlt hónapban sem tették. Pedig nem laknak messze egymástól, hisz azért költözött fel a csendes kis faluból, hogy a fiának segíteni tudjon, mikor magára maradt a két kis gyerekkel, mert elütötte a feleségét egy autó. De ennek már sok-sok éve. Azóta már a fia sem él, az unokák megnőttek, mindkettőnek meg van a saját élete, és rá már egyiknek sincs ideje.
Pedig anyjuk helyett anyjuk volt, és hogy szerették őt annak idején. Most meg azt sem kérdezik meg tőle, hogy hogy van?! Persze ő is hibás lehet, hisz a látszatot mindig ő tartotta fent. Nem akart ő senkinek a terhére lenni. Sose panaszkodott, ha kérdezték mi van vele, ő mindig jól volt, és semmire nem volt szüksége. De ő is vágyna, némi kedvességre, egy kis szeretetre, és arra, hogy időnként valaki rányissa az ajtót és megölelje őt. Sose vájkált az unokái pénzügyeiben. Nem tudja, hogy állnak anyagilag. Kérni sose akart tőlük. Megoldja ő maga, hisz egész életében takarékos háztartást kellett vezetnie. Gondolataiból a kutya zökkentette vissza a valóságba. Orrával megszimatolta a kezét, majd hozzádörgölőzött és letette fejét az ölébe. Már rég nem tartott a kutyától a nő, megvakargatta a fülét és kedves hangon duruzsolni kezdett neki. Hát ezt hívják egymásra találásnak?! Két szeretetéhes és törődésre vágyó lélek találkozása. – gondolta és másik kezével egy könnycseppet morzsolt szét a szemében.
- Hol vannak a kölykeid? Hányan vannak? El kéne vezess hozzájuk. – búgta a szavakat, de a kutya nem mozdult.
A nő elővette a telefonját. Nem nagyon tudta kezelni. Azt tudta, hogyha az 1-es gombot nyomja meg hosszan akkor Lindát hívja, ha a 2-es gombot, akkor Dórikát.
Hosszan nyomta a 2-est. Kicsörgött.
- Szia Mama! Hogyhogy hívsz? Ugye nincs semmi baj?
- Szia Dórika, nem, nem! Ne ijedj meg, jól vagyok, csak kéne egy kis segítség. Ma a boltból hazafelé hozzám szegődött egy kóbor kutya. Szoptatós, valahol kölykei is lehetnek. Nagyon sovány, rossz bőrben van, valahogy meg kéne menteni őt is meg a kicsinyeit is.
- Értem! De én most a munkahelyemről mit tudok csinálni?
- Felhívhatnál egy állatmentőt és megmondhatnád, hogy hol vagyok az anyaállattal. Megpróbálom itt tartani, míg ideérnek.
- Rendben, telefonálok! Mondd hol vagy most?

Miután letették a telefont az asszony azért kezdett imádkozni, hogy minél előbb jöjjön az állatmentő és addig tényleg ott tudja tartani a kutyát. Imája meghallgattatott, mert a kutyának esze ágában sem volt tőle tágítani. Fejét még mindig az ölébe ejtve ült a pad mellett. Úgy fél óra múlva megcsörrent a mobilja. Dórika volt.
- Három menhelyet hívtam fel, mindhárom tele van, nem tudnak több állatot befogadni. Mami ne haragudj, de nincs több időm ezzel foglalkozni, mi lenne, ha szépen haza mennél? Majd valaki más biztos megoldja az ügyet.
- Igen, igazad van, valaki biztos megoldja. Azért köszönöm, hogy próbálkoztál.
Lindát is hívhatná, de ő sose veszi fel, folyton tárgyal és sose ér rá semmire. Ha Dórika nem tudta elintézni, akkor Lindának sem fog menni. Azért megpróbálja. Csodák csodája Linda felvette a telefont. Mi több igen jó kedvében találta őt:
- Jaj mama! De jó, hogy hívsz. A héten mindenképpen beugrom hozzád! Képzeld előléptettek!
- Gratulálok csillagom! – majd bátortalanul folytatta - Lindácskám! Kéne egy kis segítség!
Neki is előadta a történetet, és hogy Dórinak nem sikerült segítséget küldeni. Linda viszont megígérte, hogy addig telefonál, míg nem tud küldeni valakit. Ez megnyugtatta az asszonyt. Ült a padon, és várta a segítséget. A kutya kis idő múlva mozogni kezdett. Fájó szívvel ugyan, de indulni készült, hisz a kicsinyeit már olyan régen magára hagyta. Az asszony elővette a tejfölt és felbontotta. A kutya elé tolta a kis poharat. A kutya beleszagolt, majd nyelvével rövid idő alatt tisztára törölte a poharat. Még mindig éhes volt. Napok óta alig evett, a kicsinyei pedig minden erejét elszívták. „Ne menj még!” – kérlelte az asszony. A kutya felállt és elindult. Az asszony próbálta követni, de talán nem akarta, hogy a kölykökig kövesse, gyorsabb tempóra váltott és eltűnt a szeme elől. Sírva hívta vissza Lindát, hogy felesleges bárkit is küldeni, mert a kutya elszaladt.

Haza érvén kipakolta a megmaradt élelmiszereket. Összegezte magában, hogy a következő napokban jól be kell osztania az ételt. Kinyitotta a konyhaszekrényt és berakta a két tábla csokit. Megcsörrent a telefonja. Linda volt az. Elmondta, hogy beszélt Dórikával is, és sikerült találniuk egy menhelyet, át fogják fésülni holnap az egész környéket, és megmentik a kutyát és kölykeit is. Nagyon hálás volt, hogy Linda betartotta, amit ígért. Mosolyogva ágyazott meg magának és bújt be az ágyba. Csak jól nevelte a lányokat. Nem volt könnyű feladat, de ezzel is megbirkózott. Lehet csak kérnie kéne, hogy neki is többet segítsenek, és gyakrabban látogassák. Biztos nem tudnának nemet mondani neki. „Igen! Holnap felhívja őket, hogy hétvégén látogassák meg, és beszélni fog velük” – határozta el, és megkönnyebbült álomba szenderült.

A kutya, kölykeihez visszaérvén hálásan gondolt a jószívű asszonyra, aki finom falatokat adott neki és ezzel újabb nappal sikerült kicsinyei életét biztosítania. A kölykök mohón szívták tejét és erejét is. Arra gondolt, mikor még ő is kicsi volt, és az anyja puha bundájába bújva, biztonságban, jól lakottan alhatott. Eszébe jutott, hogy szakították őt el anyjától és került egy új házba, ahol gyerekek nyúzták őt egész nap, játszottak vele, simogatták, etették, szerették. Aztán ahogy egyre nőtt, egyre jobban elhanyagolták. Jó dolga volt, gondoskodtak róla, de már nem játszottak vele egész nap, mi több sokszor egyedül hagyták őt. Egyik nap maga sem tudja mi ütött bele, de mehetnéke támadt, kaparni kezdett, és kiásta a virágágyást, a kerítés tövét, egy-két bokrot, és csak a szúrós rózsabokor állította őt meg. Búsan gondolt vissza erre a napra. Mikor a gyerekek apja meglátta a megrongált kertet kocsiba tette őt. Azt hitte megint a doktorhoz mennek és majd megint szúrós injekciót fog kapni büntetésből, de kivételesen nem ellenkezett. Szót fogadott, tudta nagy bajt tett. Megbánta már, de jóvá tenni nem tudta.
Az autó megállt, az ajtó kinyílt. Kiugrott a kocsiból, de nem volt ismerős a környék. Összezavarodott, ez nem a doktor utcája. Az ajtó becsukódott, a férfi visszaült a kocsiba. A kutya ugatott. – Maradj! – kiabált rá a férfi. És ő ott maradt. Az autó pedig porfelhőt húzva maga után elhajtott. Nem futott a kocsi után, mert parancsba kapta, hogy maradjon. Így ott maradt és várt. Állt a kietlen út mellett egy szántóföld mellett, és várt. Azóta tudja mi az éhség. Azóta tudja mi a nélkülözés. Azóta tudja, milyen az, ha senkinek nem számít. Tudta hibázott, és tudta ez a büntetés. Sokáig maradt a környéken, és később is visszajárt. Ha hasonló autót látott, mindig megdermedt és lélegzet visszafojtva várta, hogy a kocsi megáll e, és ha igen ki fog belőle kiszállni. Vajon érte jött végre valaki? Több hét eltelte után már tudta, hogy hiába vár. De ma ez az asszony olyan kedves volt vele, mint régen a gyerekek, meg az anyja. Simogatta és megetette. Talán el kellett volna vezetnie a kölykökhöz, de aztán arra gondolt, hogy őt is elvitték az anyjától, ő pedig nem akarta elveszteni a kölykeit. Gondoskodni akart róluk, felnevelni, szeretni és biztonságban tudni őket, maga mellett. Békés álomba merült, és élete szép emlékeiről álmodott.

Másnap délelőtt a menhely emberei átkutatták a környéket. Egy elhagyott gyárudvar félig romos épületében megtalálták a kutyákat. Az anya tényleg csont és bőr volt, ahogy a telefonáló is elmondta, és valóban voltak kölykök is. A kicsik keservesen nyüszítettek, de az anya nem mozdult. Nem érkeztek időben, vagy még épp időben érkeztek?! Két életet sikerült megmenteni, de az anyán és testvéreken már nem tudtak segíteni. A fejleményekről értesítették a bejelentőt is.
Linda és Dóri abban maradtak, hogy délután személyesen mennek át és közlik a rossz hírt nagyanyjukkal, hátha úgy kevésbé fogja megviselni, mert elterelik a figyelmét Linda előléptetésével, és azzal, hogy ott vannak. Linda ért oda hamarabb, csöngetett, de nem jött válasz. Pár perccel később Dóri is megérkezett. Nála volt pótkulcs, így bementek. Nagymamájuk a hálóban volt. Korai volt még az idő, ahhoz, hogy lefeküdjön, így nagyon megijedtek. Hiába szólongatták nem válaszolt. Békésen feküdt az ágyban, arcán halvány mosollyal, úgy nézett ki, mint aki alszik és épp valami szépet álmodik, de a keze és arca jéghideg volt. Orvost hívtak, sírtak és el voltak keseredve. Az orvos szerint a halál álmában ragadta el, nem voltak fájdalmai.

Napokkal később a lányok megint találkoztak a lakásban és elkezdték a holmik szanálását. Nem sok mindent találtak a személyes tárgyakon, fényképeken kívül. Régi emlékek, megannyi történet elevenedett meg azon a délutánon. Linda mondta ki, ami Dóriban is ott motoszkált egész délután.
- Arra gondoltam befogadhatnánk a kölyköket.
- Pont ezen gondolkoztam én is.
- Úgy érzem, ez összekapcsolna mamával. Biztos büszke lenne ránk.
- Holnap felhívom a menhe… Jesszus! Hát ez? – kérdezte elhűlve Dóra mikor kinyitotta a konyhaszekrény ajtaját. Linda is odalépett és döbbenten bámulták a csokoládékat. Hét mogyorós és négy tába sima tejcsokoládé tornyosult a polcon szemrehányóan.

A fenti történetet a következő kép ihlette:

az eredeti képet itt találod: http://talentummobile.hu/kreativitas/kreativitasrol