Szofi (képről írós 16.)

"Fuuu de büdös ez a cigi.. és az íze... veszélyességi pótlékot kellene kérnem!" - gondolta magában Szofi miközben egy autós magazin által szervezett fotózáson vett részt. "ennek a stylistnak, olyan kevés a szépérzéke, mint egy STOP táblán a szófordulat... hogy lehet ilyen gusztustalan sapkával szétnyomni a szép hullámos fürtjeimet...? legalább mondta volna előre, akkor nem megyek délelőtt fodrászhoz... se manikűröshöz, mert hát ez a kesztyű... ááá hagyjuk... ez a rúzs sem illik, ehhez a kabáthoz és sálhoz, de már bele sem szólók... elvégre nekem mindegy! Csak fizessenek... mint tudjuk, van az a pénz, amiért korpás lesz az ember haja... hahaha...
Csak tudnám, hogy mitől lesz ez a kép majd szexi??
Igyekszem én! ...még jó, hogy a természetes szépségem és a belső kisugárzásom áthatol ezen a szörnyű ruhán... vagy legalábbis remélem...
Micsoda? Tényleg velem kiabál a fotós? Mit szólt be!? Ez most komoly?! Rád nézek és halott vagy! Tudod te kivel húzol újat? Te kis pondró.. megjegyezlek magamnak! Na mindjárt kézbe veszem a dolgokat" - döntötte el.
Kiköpte a cigit, letépte magáról a kesztyűt, a szemüveget és a sapkát, majd földhöz vágta.
- Ebből elég volt! Ilyen maskarában nem lehet szexis fotókat készíteni. Komolyan gondolja bárki is, hogy egy kis piros rúzstól a pasik majd beindulnak? Amúgy is megsülök ebben a hacukában!
- Szandra, vagy hogy is hívnak? - fojtotta bele a szót a fotós.
- Szofi - vágta oda sértődötten
- Akkor Szofi, vedd vissza szépen azt a szörnyű hacukát, és vedd elő a profi énedet. Ne kezdj itt nekem kényeskedni, és hisztériázni, mert sose leszünk kész. - oktatta őt ki ingerülten.
"Profi vagyok" - nyelt egyet "a profik pedig nem viselkedhetnek így" - felvette a földről a sapkát, ami kicsit homokos és koszos lett, izzadt tenyerére húzta a meleg kesztyűt, durcás ajkai közzé tett egy félig elhamvadt cigaretta csikket, amiből több is volt tőle pár méterre a sminkes asztalon, majd a saras napszemüveget is visszaerőltette magára. Elszánt tekintettel meredt a kamarába... "profi vagyok, megcsinálom" - gondolta és látta magát, amint a jövőben már csak híres divatházak bemutatóján, szebbnél szebb ruhákban fog lejteni, és saját parfüm márkája lesz, és a neve ott fog virítani minden, magára valamit is adó női magazinban és cikkeket készítenek vele, és már csak a reggeli kávéja fölött kell mosolyognia az interjúkon. Látta magát fehér esküvői ruhában, mert majd elveszi őt egy gazdag focista, vagy divattervező, és akkor nem kell többet ilyen megalázó fotózásokra járnia.
Közben a fényképezőgép gyorsan kattogott, és a fotós hangja zökkentette vissza a valóságba:
"Ez az Sanda, vagy hogy is hívnak?! Most jól csinálod! Végre olyan vagy a képen, mint aki most vezette le a Dakart!"
"Dakart..." - gondolta Szofi - "anyád...! ha nem vágom földhöz a kellékeket és nem kerül egy kis homok rájuk, sose lennének a képek olyanok" - de csak csendben bámult bele a kamerába, és nem szólalt meg, hisz ő profi és ki fog innen törni egyszer.

Az alábbi történetet egy kép ihlette, az eredeti képet itt tudod megnézni: http://talentummobile.hu/kreativitas/kreativitasrol)

Pillanatok

Minden a pillanaton múlik.
Ha egy pillanatot elmulaszt az ember,
azt nem tudja megismételni, visszacsinálni.
Az idő megy tovább, könyörtelenül, kérlelhetetlenül...

Életünk minden egyes pillanatának
nagyobb jelentősége van, mint gondolnánk...
még a legjelentéktelenebbnek is,
mert életünk minden következő pillanata
magától értetődő következménye a korábbi pillanatoknak.

 

(gondolat 2013. októberéből)

- Kérnék egy kávét és egy epres, cukros fánkot.
- Oh ne! - hallatszott a háta mögül egy ciccegés kiséretében.
Rögtön meg is fordult. Egy kissé zilált lány állt mögötte. Mosolyogni próbált, de aztán elhúzta a száját. 
- Bocs, ez nem az én napom. - legyintett lemondóan - Reggel elaludtam, magamra öntöttem a kávét, otthon felejtettem a házi dolgozatomat, majdnem elütött egy autó a nagy rohanásban, és most az orrom elől viszed el az utolsó epres fánkot. - hadarta elkeseredetten.
- Hát ez tényleg elég rossz nap! - jegyezte meg miközben fizetett. Zsebre vágta a pénztárcáját és kézbe vette a fánkot meg a poharat. Már egy lépést tett a kijárat felé, aztán hirtelen lendülettel megfordult és odanyújtotta a lánynak a fánkot: - Remélem ez megszakítja a pechszériát. Jó étvágyat!
A lány csak állt és bámult, mint aki nem érti, hogy mi történik. Igazat megvallva nem is értette, ő bizony sose mondott volna le az epres fánkjáról egy vadidegen javára. Tétován nyúlt a fánk után, attól tartva, hogy ez csak átverés, és a srác mindjárt kineveti hiszékenységéért, aztán befalja a fánkot és tovább áll.
A keze már a fánkot érintette, érezte bőrével a cukor szemcséit és már szinte érezte is a szájában a pille könnyű tészta és az émelyítően édes eperlekvár elegyét. 
- Nem is tudom mit mondhatnék? öööö... Köszönöm.
- Ez pont megteszi. - mosolygott rá a fiú.
- Kérsz helyette valami mást? - tért magához a gáláns felajánlást követően. - Én állom.
- Igen, ami azt illeti én szeretem mindegyiket...

Nekik ezen a pillanaton múlt, hogy milyen fordulatot vett az életük.
Ha akkor a fiú nem eperlekváros fánkot vesz, talán sose ismerik meg egymást, csak két ember lesznek, akik egy sorban álltak.
Ha akkor a lány nem teszi szóvá, hogy azt a fánkot ő is kinézte magának, talán sose kezdenek beszélgetni és nem tudják meg egymásról, hogy ugyanazokat a zenéket, könyveket szeretik és hogy mindketten rajonganak az izgalmas filmekért.
Ha akkor a srác kisétál a fánkkal a kezében, sose házasodnak össze, nem születik gyerekük és nem élnek le egymással, szeretetben sok-sok évet.
Ha akkor a lány csak elfogadja a fánkot és nem viszonozza a gesztus, akkor talán sose lett volna az aranylakodalmukon ilyen torta:

(az eredeti kép megtekinthető itt: 
http://www.the-louisville-wedding-blog.com/2012/10/uniqueweddingcakeideas.html)

Te észreveszel?

Öreg vagyok már nagyon. 
Sokat éltem, sokat láttam. 
Fontos beszélgetéseknek, első randiknak és fájdalmas szakításoknak is tanúja voltam.
Fura... 
mert a legtöbb ember észre sem vesz ENGEM... 
csak árnyat adó lombkoronámat, vaskos törzsemet, tavasszal rügybe szökő ágaimat látja.

Egyszer egy lány átölelt, hosszan, szorosan, szinte eggyé akart válni velem. 
Éreztem a lélegzetvételét és éreztem, ahogy megtöltjük egymást pozitív energiával.
 
Mások csak szórakozottan letépkedik leveleimet vagy rácsimpaszkodnak ágaimra.

Senki nem tudja, hogy én mindent látok, mindent érzek, mindent hallok, mindent értek és mindent meg is jegyzek. Láttam már rablást, sőt gyilkosságot is! Természetes, hogy velem a tettes nem foglalkozik. Mikor körbe néznek, olyan tanút keresnek, akiktől van tartani valójuk. Tőlem nem kell félnie senkinek. Nem beszélek, nem jelzek, nem tudom az érzéseimet kifejezni. Nekem a napok egyformák, egy helyben állok és figyelek. Nincs más dolgom, nem is lennék képes többre.

Olykor - olykor történnek nagyon érdekes dolgok a környezetemben, amik felvillanyoznak, kíváncsivá tesznek, de aztán jön a fájdalmas felismerés, hogy nem fogom megtudni sose a történet végét... megannyi félbe maradt esemény, egyszer látott ember és befejezetlen beszélgetés.

Persze vannak olyanok, akiket többször látok, akiknek az öregedését végig tudtam kísérni, mert láttam őket gyerekként, mikor felmásztak az ágaimra, majd láttam őket szerelmes kamaszként, amint alattam romantikáztak, majd babakocsit tologattak és aztán már az unokájuk fogócskázott körülöttem.

De legtöbbször azokat látom, akiknek az útja elhalad mellettem nap, mint nap, mint nap.... Munkába rohanó, vagy munkából haza vánszorgó emberek... akik észre sem vesznek.

Képről írós 8. (TélaPunk)

-         Ugye a télapó igazából nem is létezik? – tette fel a kérdést Marknak 6 éves kishúga.
-         Már hogyne létezne! – vágta rá gyorsan, mert emlékezett, hogy pár évvel ezelőtt milyen csalódás volt megtudnia, hogy az egész csak mese, egy nagy átverés, és kitaláció a gyerekek számára. Nem akarta, hogy húga pont így és pont most tudja meg az igazságot.
-         Honnan vetted ezt?
Vicky összeszorította vékonyka, cserepes ajkait és a kezével a takaró gombjait babrálta. Kis idő múlva bátyjára emelte láztól csillogó szemeit és mély levegőt vett.
-         Tudod már tavaly is írtam neki – újabb gondterhelt sóhaj következett – akkor azt kértem, gyógyítson meg – suttogta.
-         Jaj húgi a télapó nem orvos! Neki hatalmas csokoládé és játékgyára van, ahol a manóival egész évben azon munkálkodnak, hogy minden kisgyereknek tudjanak édességet és ajándékot vinni. Egyetlen napra kap csak varázserőt, hogy olyan gyors legyen, hogy minden házba el is tudja vinni.
-         Te ezt komolyan elhiszed? – nézett csodálkozó arccal testvérére a kislány.
-         Igen, és jobban tennéd, ha te is hinnél benne, mert még a végén megharagszik Rád, és kihagy idén az ajándékozásból.
Vicky nagyot sóhajtott, majd lemondóan visszahanyatlott a párnájára
-         Ha te mondod! – tekintetével az utcát pásztázta. - Úgy szeretnék én is szánkózni, mint a többi gyerek.
-         Gyorsan meg kell gyógyulnod és aztán addig húzlak, míg könyörögni fogsz, hogy álljunk meg.
-         Így görbülj meg? – mutatta fel behajlított ujját.
-         Úgy! – néma csend telepedett közéjük, melyet Vicky tört meg:
-         Csak tudnám hogy kell…
-         Mit?
-         Meggyógyulni… - szemével még mindig az ablakon túli tájat kutatta, de gondolatai már rég nem a szánkózáson jártak. – Marko… mi lesz ha nem tudok?
-         Olyan nincs! Meg fogsz gyógyulni és újra szép hosszú hajad lesz, és mindig sírhatsz majd ha anya fésül.
Arra gondolt régen mennyire utálta ha arra ébred, hogy a húga azon vinnyog, hogy az anyjuk húzza a haját a fésűvel… most sokat adott volna az ilyen reggelekért.
Másfél éve borult fel a nyugodt családi életük, mikor a húgánál leukémiát diagnosztizáltak. Azóta minden Vickyről szólt és a családi idillt az aggódás, a kétségbeesés és a szomorúság váltotta fel.
Mark is még csak gyerek volt és bár kamaszos módján értette, hogy mi miért történik, de vágyott volna a szülei nyújtotta biztonságra, aminek nyomát sem látta. Kis húgát szerette és minél inkább megértette a betegsége súlyát, annál jobban aggódott érte. A kórházi beszélgetést megszakította egy nővér, aki épp lázat mérni jött be, majd nem sokra rá anyjuk is visszatért az orvostól.
Aztán napok teltek el és Vicky állapota rosszabbodott. Az orvosok azt mondták a szervezete feladta a küzdelmet.
A sokkoló hírt úgy közölték velük, mikor egy szombat reggel, néhány óra alvást követően visszaértek a kórházba, mintha Vicky csak a közeli büfébe ugrott volna el.
„A lányuk az éjjel elment.”
Mindenki sejtette, hogy bekövetkezik, de erre felkészülni nem lehetett. Sokkal rosszabb volt annál, mint ahogy azt legrosszabb rémálmaikban már számtalanszor átélték. A család romokban hevert és nem értették mindez hogyan, és miért pont velük történt meg?! Annyira értelmetlen volt az egész.
A szülők a munkájukba és önsajnálatba temetkeztek, alig foglalkoztak Markkal. Mark is el volt keseredve, de szülei szomorúságát nem akarta tetézni. Így aztán húgáról sose beszélt, az érzéseiket pedig magukba temették.
Hónapok teltek el, de a helyzet mit sem változott. Mark érzéseit a düh váltotta fel. Dühös volt az anyjára, az apjára, az egész világra. Ekkor csöppent egy új és lázadó társaságba.
Punkok voltak és lázadtak minden és mindenki ellen. Köztük megértésre lelt és a vad külsővel leplezni tudta bánatát. A piercingek, a vad tetoválások, a felnyírt és zselével égnek állított haj, a sötét ruhák, a bőr és fém ékszerek viselése megnyugtatta Markot. Ha tükörbe nézett végre nem egy elesett, szomorú kamaszt látott. Nem volt többé szüksége senkire, erős volt és magabiztos, ijesztő és bátor.

De minden évben egyetlen napra másik jelmezt húzott magára. Ilyenkor újra az a kisfiú volt, aki hinni akart a csodában, aki hinni akart húga gyógyulásában, és aki ezt az érzést minél több gyereknek szerette volna továbbadni.
Decemberben télapónak öltözve kórházakat látogatott, beteg gyerekeknek csalt mosolyt az arcára és adta vissza a hitüket nem csak a télapóban, hanem a csodákban is.
(Meg nem erősített információk szerint: a decemberben, kórházi kezelésen átesett gyerekek sokkal nagyobb arányban gyógyulnak meg Bostonban)

... hát létrehoztam!

"Háttal nem kezdünk mondatot!" - visszhangzik lelki füleimben a bölcs mondás - pláne nem blogot ...mégis megtettem!
Hogy ebből mi fog kisülni?! Magam sem tudom még, csak azt tudom, hogy írnom kell, írni akarok, és írni fogok!
"Szeretnék! Akarni máshol kell" - csendül fel bennem az újabb figyelmeztetés - és magam sem tudom eldönteni, hogy melyik a helyénvalóbb szó?